Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy nincs gammon-veszély és nem fenyeget minket az, hogy az ellenfél visszadupláz. Egy ilyen esetben 50%-os győzelmi esély mellett már megéri duplázni, az ellenfélnek pedig mindaddig el kell fogadnia a kockát, amíg van 25% esélye a győzelemre (vagyis ameddig a duplázó játékos esélye a parti megnyereésére nem haladja meg a 75%-ot). Ezt az intervallumot nevezzük duplázási ablaknak, mely a fenti, ideális esetben így néz ki.

A gyakorlatban a duplázás nem egészen így működik. A duplázási ablak szükséges, de nem elégséges feltétele a duplázásnak, még a fenti, idealisztikus helyzetben sem. Nem fogunk duplázni mindjárt 50% fölött, hiába állunk jobban. De vajon mi az a pont, amikor dupláznunk kell? A válaszhoz gondoljuk végig, milyen változásokra számíthatunk a következő dobás során.

Esélyünk a győzelemre 51% és kivárunk a duplázással. Amikor újra mi jövünk dobással, az alábbi két helyzet valamelyikében találjuk magunkat.

1. Kedvezőtlenül alakultak a dolgok és esélyünk a győzelemre csökkent. Ebben az esetben örülünk, hogy nem adtuk át a kockát ellenfelünknek. Ne felejtsük el, hogy minél közelebb vagyunk a duplázási ablak alsó széléhez, annál kisebb pozícióromlás is elegendő ahhoz, hogy kikerüljünk a duplázási ablakból.

2. Jól mentek a dolgok és a következő körre tovább javultak esélyeink. Ugyancsak nem követtünk el hibát, hiszen a lehetőségünk a duplázásra ebben a körben is adott. Örömünket tetézi, hogy nem juttattuk plusz győzelmi esélyhez ellenfelünket azzal, hogy neki adtuk a kockát, valamint az is, hogy minél nagyobb az egyenleg-előnyünk, annál jobban növeli győzelmi esélyeinket a kocka birtoklása vagy egy középen lévő kocka (lásd előző cikk).

Az egyetlen kellemetlenség, ami érhet bennünket, ha a következő dobásra egyenlegünk olyannyira megnő, hogy ellenfelünk már nem fogadhatja el a duplázást, vagyis túlfutunk az elfogadási ponton, kiesünk mintegy a duplázási ablakon. Ebben az esetben átlagos nyereségünk kisebb lesz annál, mintha az előző körben dupláztunk volna.

Számokkal ez a következőképpen hangzik. Egy középen lévő kocka esetén 0,6-os egyenlegünket 1-es egyenlegre válthatjuk (0,4 pont nyereség), míg ha dupláztunk volna az előző körben, az ellenfelünknek el kellett volna fogadnia, így most 1,2-es egyenlegen állnánk (0,6 pont nyereség). Az alapkoncepció tehát az, hogy duplázási döntéseinket nem is annyira a jelenlegi egyenlegünk, hanem inkább a következő körre várható egyenlegünk határozza meg.

Azt a dobásváltást, melynek végén egy helyes elfogadás egy helyes passzá változik, vagyis azt a dobásváltást, amikor kiesünk az duplázási ablakon, piacvesztő szekvenciának (market loosing) nevezzük. A duplázás helyes idejének kiválasztása tehát az a pont, amikor túl nagy lesz a valószínűsége a piacvesztésnek. Miért olyan fontos ez? Nos, természetesen nem szeretnénk sem túl korán átadni a kockabirtoklással járó előnyöket ellenfelünknek, ám azt sem akarjuk megvárni, amíg túl késő lesz egy kedvező állásból dupla tétért játszani.

Adódik tehát, hogy az ideális duplázás az elfogadási pont (taking point), vagyis az a határvonal, ahol ellenfelünk voltaképpen nem hibázhat: mindkét döntése 1-es egyenleget eredményez. Ilyen helyzet azonban jóformán soha nem fordul elő a valóságban.

A duplázási idő kiválasztásának alapelve ezért így hangzik: Duplázni kell minden olyan esetben, amikor a duplázási ablak felső részén vagyunk és nagy a veszélye annak, hogy a következő körben az ellenfél elfogadási pontja fölött találjuk magunkat. Ugyanakkor, függetlenül állásunk erősségétől, soha nem szabad duplázni olyankor, ha a következő körben nem javulhatunk ellenfelünk elfogadási pontja fölé.

A helyes duplázás időpontja tehát nem csak a győzelmi esélytől függ, hanem a pozíció jellegétől is. Egyes esetekben hatalmas előnnyel, az elfogadási pont közelében sem duplázunk, míg máskor viszonylag kis előnnyel is megéri. A pozíciónak azt a jellegzetességét, mely duplázási döntéseinket ilyen módon befolyásolja, változékonyságnak (volatility) nevezzük.