^{A szövegben a jogtulajdonos kérésére szponzorált linkeket helyeztünk el, melyek az eredeti cikkre mutatnak.}

1967-ben, az egyetem befejezése után, az I. osztályban bridzseztem. Dallasban gyakran játszottam a valaha élt legnagyobb bridzs- és backgammon játékos, Oswald Jacoby ellen. Oswaldtól sok mindent tanultam, de a legfontosabb dolog, amire megtanított az, hogy a backgammon mindig versenyfutás. A győztes az, aki először viszi le bábuit a tábláról. Még akkor is, ha a duplázókocka miatt nyersz, az azért van, mert az ellenfeled úgy gondolja, valószínűbb, hogy te szállsz ki elsőként. Éppen ezért mindig oda kell figyelni a pip-számlálásra.

Amikor az Interneten elkezdtünk backgammont játszani, erre összesen egy helyen, a FIBS-szerveren volt lehetőség. A legjobb játékos a FIBS-en, a szerver fejlesztésben is részt vállaló Kit Woolsey volt, máig is az egyik legjobb versenyzője és tanítója a játéknak. Tőle vettem az első backgammon-óráimat is, melyek 75 dollárba kerültek alkalmanként, de életreszóló tudást kaptam értük. Ma is használom duplázáskor a Woolsey-törvényt, ami a következőképpen szól.

A játék egy másik csillaga, Joe Sylvester, nálam lakott néhány hónapig Chicagoban. Nem kértem tőle albérleti díjat, de tanítania kellett backgammonozni. Joe gondolkodása annyira eredeti volt és annyira matematikai, hogy gyakran nem tudtam követni. Egy nap begurultam és azt kértem tőle, hogy foglalja össze a stratégiát a lehető legegyszerűbben, mintha laikusnak mondaná el. És ő megtette. Azt mondta, a bábujátéknál három kérdést kell feltenni magunknak lépés előtt, általában ebben a sorrendben. Tudunk-e ütni? Tudunk-e mezőt foglalni? Tudunk-e biztonságba vinni embert? Amikor pedig azon gondolkodunk, hogy duplázzunk-e, szintén három dolgot kell figyelembe venni: a versenyállást, a jó dobásokat és a rossz dobásokat.

Gyakran játszottam Neil ellen élő versenyeken, és ő mindig nagylelkűen megosztotta velem tudását. Egy alkalommal egy duplázási döntésről kérdeztem, melynek során nagy hibát követtem el azzal, hogy elfogadtam egy kockát. Ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolt volna, arról érdeklődött, mi volt az „elfogadási pontom” az adott meccsállásnál. Lövésem sem volt. Neil ekkor elmagyarázta, hogy ahhoz, hogy dönthessünk a kocka elfogadásáról, először is meg kell becsülnünk a győzelmi esélyünket, a gammon-esélyeket, majd meg kell állapítanunk, hogy magasabb vagy alacsonyabb-e az érték az elfogadási pontunknál. Ahhoz pedig, hogy tudjuk az elfogadási pontunkat, egyszerűen csak memorizálni kell az egyenleg-táblázatot. Mivel Neil volt az, aki összeállította az egyenleg-táblát a Snowie és más programok számára, igazán szakértő volt a témában. Neil azt tanácsolta, hogy ha partiban akarok lenni az igazán nagy játékosokkal akkor alaposan tanulmányoznom kell a meccs-egyenleg táblázatot.

Egy alkalommal, miután egy este befejeztük a játékot Perryvel, a backgammon egyik top-játékosával, én, mint perfekcionista tanítvány, büszkén magyaráztam, miért fogadtam el a dupláját, rámutatva arra, hogy a meccsállást figyelembe véve bőven az elfogadási pontomon belül voltam. Ekkor Perry megkérdezte, hogy figyelembe vettem-e a gammon árát. Lesápadtam. A helyzet az, hogy a gammon-győzelem gyakran fikarcnyit sem ér, máskor azonban az egész meccs múlhat rajta. Ezért, amikor a győzelmi esélyeinket kalkuláljuk, mindig figyelembe kell venni a gammon-árát is, arra az esetre, ha győzünk és arra az esetre is ha mi kapunk ki gammonra. Csak így láthatjuk teljességében az elfogadási pontunkat.

Az évek során Jake volt az, akitől a legtöbbet tanultam, de az is, aki a legtöbbet piszkált engem a backgammonnal kapcsolatban. Piszkálódásai azonban annyira szellemesek voltak, ráadásul szinte mindig jogosak is, hogy sosem haragudtam meg rá. Az egyik fontos dolog, amiről Jake meggyőzött, és ami nagyon tanulságos lecke volt számomra, hogy nem szabad az ellenfél hibáira játszani. Ha olyasvalakivel ül le az ember, aki lényegesen rosszabbul játszik, vagy lehet tudni róla, hogy olyankor is elfogad kockát, amikor nem kellene, akkor, általában véve, az a legokosabb, ha matematikailag és statisztikailag is a helyes játékot próbáljuk játszani, ahelyett, hogy a hibáihoz próbálnánk igazítani játékunkat. Ha például tudjuk valakiről, hogy elfogadja a kockákat végjátékban olyankor, amikor nem szabadna, az valószínűleg könnyebben hibázik más esetekben is, vagyis máskor viszont simán eldobhat egy partit olyankor, amikor el kellene fogadnia a kontrát. Szóval a tanulság: akkor kell duplázni, amikor duplázni kell.

Miután kijártam a FIBS-iskolát, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy csatlakozzak ahhoz az oldalhoz, melyen az igazán jó játékosok játszanak, a GamesGrid-hez. Hamarosan rá is leltem a legjobbakra, többek között Nack Ballardra, akit akkoriban a backgammon társadalom a világ legjobb játékosának választott. Égtem a vágytól, hogy játszhassak ellene, de ő csak pénzért volt hajlandó erre. Bevállaltam és Nack jó üzletet csinált velem. 3 pontos meccseket játszottunk 100 dolláros téttel, ő pedig minden meccs után tanácsokat adott és elmondta, mit hibáztam az adott játék során. Nem voltak olcsó backgammon-órák, de sokat tanultam belőlük. A legfontosabb tanulság, amit Nack megosztott velem, az volt, hogy csináljam meg az arany-pontot. Majdnem mindig, szinte függetlenül attól, milyen más lehetőségeink vannak, az ötös pontot meg kell csinálni. Akkoriban, amikor ezt tanította, a számítógépes programok nem értettek vele egyet. Most, hogy a szoftverek feljavultak, igazat adnak Nack-nek.

Pénzben és szórakozásból is rengeteget játszottam Daviddel, aki az egyik legnagyszerűbb backgammon-tanárom volt, és persze nagyon jó játékos is. Amikor David magyarázott el egy lépést, az nagyon másképpen hangzott, mint ha Sly (Joe Sylvester) vagy Jake beszélt volna ugyanarról a problémáról. Dave sokkal vizuálisabb volt. Ahelyett, hogy matematikai magyarázatokkal jött volna, általában képi, leíró megfogalmazásokat alkalmazott. ’Nem akarhatjuk, hogy úgy nézzen ki az otthonunk mint egy ementáli’, mondta például, ami az jelentette, hogy nem akar különálló mezőket foglalni a 6-os, 4-es és 2-es pontokon. Sorrendbe akarta, egyiket a másik után. Tulajdonképpen a tiszta játék híve volt, vagyis a faljátékot részesítette előnyben, ha csak választhatott. A vizuális szemlélete azonban örökre belém ivódott.

Mary, aki az egyik legnagyszerűbb női játékos, valami olyat tanított nekem, amit semmilyen könyvben nem találunk meg: a pénzkezelést. Nem számít, mit mondanak az esélyek, ha pénzben játszol és eléd tolnak egy 16-os kockát, amit valószínűleg el kell fogadni a nagy gammon-veszély ellenére is, ha túl fájdalmas lenne a vereség, meg kell győzni magunkat arról, hogy eldobjuk a kockát és nem kell foglalkozni azzal, ha azt mondják a kívülállók, hogy tiszta elfogadás volt.

Ők mindannyian nagyon fontos dolgokra hívták fel a figyelmemet és nagyon sokat tanultam tőlük. De egyet biztos: ha jobb játékosokkal ülsz le játszani, készülj fel arra, hogy veszíteni fogsz. A győzelem kulcsa backgammonban, csakúgy mint minden más játékban az, hogy ha te vagy a jobb játékos.

Thank you to Phil Simborg and Backgammon.org for the kind permission to translate this article.